Magyar Legendarium

Tartalomhoz ugrás
Ad Lectorem

K ilencszázéves napok és éjszakák szent titkaiból jönnek felénk, nagy szűzi erdők lehajtó, aszályos lombjai alatt.
   Jön a király és jön az ö fia, és mögöttük jön a barát.
   És mentől erősebben gondol rájuk népüknek a szive, annál világosabban látszanak.
Elfoszlik sok megfeledkezések vaksötétje és szent Márton szent Hegyén megjelenik az ősmonostor a pannon erdők között s az esztergomi parton méltóságosan felemelkedik az ősi egyház, mint tündöklő Krisztusmutató a leboruló ország felett. Kinyílik a régi veszprémi völgy. A beéli remeteség körül széthajlik a bakonyi rengeteg. Megmutatkozik Álba Regia márvány bazili­kája s a legendák pécsi egyháza és -a Vasas hegy gyökerei felett Pécsvárad ódon monostora. És napkeletnek, túl a vizeken, mint távol látomás, felkáprázik a marosmenti síkban Csanád fatornyos városa.
   Az erdőn hosszan, háborítatlanul visszhangzik a fejszecsapás. Kis fatemplomokat ácsolnak fenn a halmokon. Egy monostor zörgetője magányosan neszei az elzárkózott vadonban. És éjszakán­ként az álomra hajlott nagy birodalomban csak templomi mécsek virrasztanak, talán csak egy-egy könyvíró barát előtt ég jámbor mécsvilág.
Ősi alapítólevelek, viaszpecsétes adományozó írások, törvény­könyvek, krónikák elvékonyult aranyló pergaménáin bizonnyal kötöttebbek, kétségtelenebbek és hitelesebbek a középkor adatai, de a könyvíró barátok legendáiban hitelesebb maga a középkor élete.
Amott adat az írás, emitt élet az írás, megmásíthatatlanul megóvott, majd ezer év előtti élet, melyből érintetlenül kihallatszik a hang, a szó, az öröm, a sóhajtás. Ide morajlik a királyt koronázó
nép örömrivalgása az esztergomi dunai rév felől. Hallatszik szent Imre fiatal hangjának fájdalmas kiáltása a veszprémi egyház éjszakáján és úttalan utakon szent Gellért szekérkéjének a neszelése is s a malom zörgése, melyet annak az asszonynak a keze hajtott, akiről először jegyezték fel e világon, hogy magyar éneket énekelt.
   És hallatszik a király szava. A templomi homályból kihangzik szent István hangja, mikor a Boldogasszonynak oltalmába ajánlja Magyarországot.
   A hangok megrendítő hatalmából egyszerre rejtélyesen szinte már minden látszik is. Egyre tisztábban körvonalozódnak a szent és fejedelmi jelenések. A fejük tartása, az arcuk vágása. S mint messze mezők felett elszálló lepke, idelátszik a legendákból egy-egy régesrégi mosoly, egy lecsorduló régi könny, egy lassan író erős kéz az alapítólevelek és törvények pergaménáin s a napsütésben fel- csillámló vékony aranyfonál, mely a veszprémvölgyi csendben az ősi paláston hímez írást.
   A legendák mécsvilága a király arcára hull. Ősi, fejedelmi vére és szép anyjának, a gyönyörű Saroltnak, a „fehér menyéi­nek11 szépsége rajzolta a maga képmására a szent királyi arcot, melyben a lángész véste meg a homlok vonalát s a krisztusi hit borította irgalmas szelíd ragyogását a nagy sötét szemek hallgatag ázsiai gőgje fölé. És a fia, mint karcsú ampulla, olyan nyúlánk és a szeme, ki tudja, talán kék: császári vérből való anyja öröksége. S a barát, Csanád első püspöke, Magyarország szent vértanúja . . . Gyönge testű, alacsony növésű, gyors mozdulatú hajdani velencei nemes. Sok önsanyargatástól és virrasztástól halvány, beesett az arca, de a hangja szép és lángoló és akik hallják, — nézik őt. Nézi a király és a nép, és mondják: imé az ige fejedelme.
   Azok a kegyes életű, névtelen barátok, akik a legendákat megírták, csak annyit írtak meg őróluk, amennyit belőlük monostor­házuk ablakán át megláttak. Teljes nagyságuk és ősi hagyomá­nyoktól lázadó és új világosságoktól vakító roppant hátterük nem
fért bele egészen a kicsiny monostor ablakok látókörébe. De ami belefért és amit ők leírtak, az örökbecsű erőforrása a magyar élet­nek és az emberiségnek. Nagy küldetése fenséges hitét, ősi ereje tiszta önérzetét és fennmaradása bizodalmát merítheti belőle az ő népük és áhítatot és intést meríthet az egész kereszténység.
   Sohase feledje senki, hogy itt keleten, magyar volt a világnak első szent királya. Magyar lángész volt, aki a földnek e darabján megállította a nyughatatlan szenvedő örvénylést és a hajszolt és hajszoló népözönlések háborgó vándorútjának kellő közepén állandó birodalmat és állandó egyensúlyt teremtett. Szent jobbjába emelten diadalmasan ő vitte Krisztus világosságát a sötét rémlátó kelet felé. A megkötött földön, több mint kilencszáz év óta viharral dacoló, ledönthetetlen templomot és várat ő teremtett egyetlen rövid emberi lét határain belül. Utat vágott a vadonba, mely ma is kijelölt útja népének. Törvényt alkotott, mely ma is törvény. Intelmeket adott fiának, melyek ma is intelmei a kései fiáknak. És olyan lelki fegy­vereket hagyott örökül népére, amelyekkel mindég akkor győz, ha elveszik tőle a csaták fegyvereit. Országa határaiban és fajának erkölcsi erejében pedig olyan bástyát hagyott az emberiségre, mely ha leomlik, romjai felett feltarthatatlanul elönti a Nyugatot a Kelet és világrendjét mindenestől elnyeli.
   És az alkotó szent István emberfeletti alkotásának kapujában ott áll tulajdon fia, aki a tisztaság, a lemondás, az áldozat és szen­vedés jegyében mintegy megváltotta a továbbhaladó magyar életet.
   Szent Imre vére nem ömlött ki a hitért, de a veszprémi éjszakán mégis lehajlott reá a pálmaág, mikor a nagy fogadalom percében ereiben örökre jövőtelenné lett a legszebb magyar vér, hogy népe számára örökre jelképpé váljék a legszebb magyar lélek, mely győzni tud a múlandó anyag felett. Benne a csaták és harcok mezői­nek magyar hőse először vívja meg e földön kizárólagosan lélekben a csatát és győz fegyvertelenül, mint ahogy a harcmezön fegyvere­sen győztek fajának ősei és utódai.
Az Árpádok lángeszű óriásainak sora, mint roppant, lángoló hegylánc emelkedik ki népünk történetéből s mint akár a Kárpátok óriásai a rónák felett, ott vannak ők mindennek a hátterében, ami voltunk, vagyunk és ami a végzetünk. E gránitóriások között áll a hallgatag fehér sziklaszál, aki más volt, mint a többi csúcs és mégis közülük való, mégis hozzájuk tartozó.
   Mert harcos Szent Imre is, a láthatatlan erő hallgatag hőse, kinek tisztasága nem a középkori monostoroknak árnyékában élő, bezárt aszkéta virág, hanem a szabad pusztai szelek napsütötte ősmagyar vitézségének megkeresztelkedett hősiessége.
     Nincs emberi hit, még emberi eszmény sincs vér tanúság nél­kül, mert a földön csak az az eszme maradandó életű, amelyért van, aki meghalni tud. szent Imrében a vér jövője halt meg a hitért. Belső áldozattal így pecsételte meg ő fajának a krisztusi hithez való hűségét. Megpecsételte láthatatlan vérrel, de mégis a magyar vérnek tanuságtevésével, mely fölött évszázadról-évszázadra hang­zik az Úrhoz szálló veszprémi kiáltás: Úr Isten . . . végezzed el Te kedvedet bennem! E kiáltás forrása felett megjelenik szent Gellért képe és átvilágítja a rejtélyes veszprémi homályt.
     A magyarok földjén szent István építette az oltárt, szent Imre tette rá az áldozatot és szent Gellért gyújtotta meg felette az öröktüzet.
     Távol idegen országból, messze partokról a tenger felett, mint titokzatos Erőtől hajtott tiszta láng jött el Magyarországba a Szent Földre induló barát. Jött tengeri szelek zúgásában, akaratán kívül. Szállt vizeken, hegyek között, vad folyók sodra felett isme­retlen térségeken — a Duna völgyéig. És itt megállt a láng és a szent Lélek erejéből a néki idegen népnek hirdetni tudta az Igét s a másnyelvben születettek megértették őt. Ezért hajlították el a sze­lek a tengeren hajójának irányát, ezért kellett eljönnie szent István országába, hogy térítsen és tanítson s mikor majd felindul a láza­dás szelleme, a pogány diadalnak útját szent vérével ő torlaszolja
el, ő, akit kiküldött az Úr, hogy Krisztus hitének vértanúja, de egy sokatvádolt népnek is tanúja legyen. Beszédes szent tanúság­tevője az ő pannonjainak, akiket szeretett, és annak a megrágal­mazott magyar életnek, melynek vadsága már az ő idejében sem volt vadabb, mint a kor egyéb népeié, de a jósága jobb volt, mint a többieké. Szent Adalbert, kinek családját kiirtották a csehek, s aki a poroszoknál vértanúságot szenvedett, a pogány magyar fejedelem­nél és az ö népénél oltalmat és vendégszeretetet talált. Ilyen magyar életről tesz tanúságot szent Gellért is, mialatt évről-évre bántatlanul jár a nép között és útközben nem kémleli riadozón az elmaradozó erdők sűrűjét, de haladó szekérkéjén veszteg ülve, ismét és ismét nyugodalmasan olvasgatja a könyveit. . .
   Elgondolkodón áll meg a legenda olvasója s egy pillanatra úgy rémlik neki, hiszen még ma is találkozni lehet vele végetlen, poros, forró szegény magyar utakon, csak nem jut mindjárt az ember eszébe, hogy ő volt, aki mellettünk gomolygó porfelhőben zörgő sze­kérkén elhaladt.
    Így, ilyen élőn látszik a kilencszáz év előtti élet a könyvíró barátok kicsiny monostor ablakán át. Látszanak tájak, fatemplo­mok, erdők, apró klastromi oskolák. Az olvasó számára csak a legendaíró barátok nem látszanak. Velük csak az találkozik, aki a virító rubrumok tövén, betűvetések dülőútján elindul és szótól- szóhoz mendegél, forditgatván az ősszöveget. Ilyenkor, egy-egy fordulónál meg-megjelennek az eltakart arcú névtelen barátok, akik ájtatos középkori latin nyelvük mögé rejtözötten, vonakodva fedik fel származásukat. És éppen ezért meri most fordítójuk róluk elmondani, hogy szent István nagyobbik Legendájának írója német barát lehetett, kinek nyelve súlyos és ítélete szigorú és aki szent Adalbert nyomát követve valamelyik cseh bencés monostor kapuján át vette útját Magyarország felé.
    Szent Imre herceg legendájának írója minden valószínűség sze­rint olasz származású volt, nem veszi észre a kor eseményeit, szentje
sorsának csakis a misztikuma ihleti s annyit ír meg, amennyit Imre herceg szentfénye megvilágít.
   E kis Legendárium két legszebb legendáját azonban kétség­telenül magyar barátok írták. Az ő arcukra is árnyékot vet a fel­vont csuklya, de az árnyékból olvasás közben mégis magunkon érezzük a mély magyar tekintetet. És az írásokból nem egyszer irgalom szól, mikor magyar eltévelyedéseket kell megbocsátani. Szent Gellért elragadó legendájából is elődobban olykor a latin betűk alól a magyar szív és mint a kisebbik Legenda ,,scriptora,“ ennek a gyönyörű legendának az írója is felidézi a hátteret és azt a magyar életet, mely mellett, mint távol idegen tájak mellett, sokszor szinte észrevétlenül haladnak el a nagyobbik Legenda és szent Imre legen­dájának írói. És mégis az áhitat és a história szent forrásai ezek a legendák, minden keresztény magyar léleknek örök kincsei, mert bennük ők Hárman élnek, akiknek sorsába és küldetésébe beletük­rözte az Istenség a maga szent titkának hármas képét.
   Szálljanak az ö nyelvükön az ö legendáik és zengjék dicsősé­güket, mint ahogy minden szó, még a legalázatosabb is, szárnyát bontva felfelé száll és énekel, ha róluk beszél.
   És odafent, fenn magasan, mint egykor régen, szent Gellért tálán most is felnéz könyvéből, melyet újra és újra olvas, s ismét mondja, mint legendájában mondotta hű szerzetesének: Valter, hallod-é ... És talán kérdi: ki az, ki kényszerít, hogy olvasásomat szüntessem? Valter pedig, mint hajdan régen, lehet, hogy megint mondja néki: egy asszony az, ki énekel s annak a Gazdának a búzáját őrli, akinél mi szálláson vagyunk.
   Ha így lenne, akkor e könyv fordítója úgy érezné, hogy talán mégis őrölt egy maroknyit annak a búzájából idelenn, akinél ők Hárman örök szálláson vannak odafenn . . .

Vissza a tartalomhoz