Szt. Gellért élete - Magyar Legendarium

Tartalomhoz ugrás
[I.] GELLÉRT VENECCE VÁROSÁBAN, NEMES CSALÁDNAK PA­LOTÁJÁBAN SZÜLETETT. MIKOR PEDIGLEN ÖTÖDESZTENDÖS KORÁBAN HIDEGLELÉSBEN HÁNYKÓDOTT, SZÜLŐI FOGA­DALOMMAL FELAJÁNLOTTÁK ÖT SZENT GYÖRGY VÉRTANÚ­NAK S ELVITTÉK ANNAK? MONOSTORÁBA, HOL IS MEG­GYÓGYULVÁN FELÖLTÖZTETTÉK A SZERZETNEK RUHÁIBA.


Gellért veneccebeli nemzetségből, Venecce városában született nemes családnak palotájában.1 Atyja, mert hogy a város egyéb tagjainak és minden lakosainak kedves és az ő kedvükre való volt, jó hírrel messze vidékeken elhíresedett. Vett pedig magának feleséget tulajdon ama városból, ki is jó erkölcsökkel ékesítve, szülőinek általa az Úrnak félelmében nevel-
tetett és ki alamizsnákkal és jó cselekedetekkel egyéb asszony­embereket felül haladott. Maga személyében, avagy más nemes kis-asszonyocskáknak általa az egyházaknak gyertyákat vagy lámpásokat és egyéb alamizsnákat naponként szolgáltatott. Atyja pediglen, mert hogy gazdag volt, meghivogatta az oltárospapokat és növendékpapokat, barátait, szomszédait, kiket is ő asztalánál nagy fényesen vidámított. Némi napon pedig mondotta fele­ségének: „én asszonyom, légy nyugodalmas és imádkozzál Isten­hez és szent Anyjához, hogy bennünket örökössel megajándé­kozzon". Mert hogy ő sok napokon által méné gyermekeknek nélküle. Harmad esztendőnek forgása után tehát boldog György vértanú napján befogadták a fiút, kit Istentől kértek. Miért is a keresztségben Györgynek nevezték. Drága volt pedig szülőinek, kiktől neveltetve, mikor ötödesztendős lett, nagy hideglelésben kezde hánykódni. Mit is látván szülői, felajánlották őt fogadalmi ajándékokkal együtt szent György vértanúnak, elvivén annak monostorába a gyermeket, hogy egészséget nyerjen az apát­úrnak és a monostori atyafiaknak előtte.2 Mikor ő azoknak imádságaikra meggyógyult, felöltöztették a szerzetnek ruháiba. Minek utána pedig amaz atyafiaknak oskoláiban ötöd esztendőt eltöltött, mestere magában meggondolván ő éles elméjűségét, csodálta azt, mert a gyermek azokat, kik őt korban megelőzték, tudományban megelőzte.

[II.] A PÁPA PARANCSOLATJÁRA KERESZTTEL JELÖLTEN INDULT A KERESZTÉNYSÉG AZ ÚRNAK SÍRJÁHOZ. EZEK­NEK KÖZÖTTE VOLT GYÖRGYNEK ATYJA IS, KI OTT KIÉRDEMELTE, HOGY A SZENT FÖLDBEN ELTEMETTES- SÉK. GYÖRGYNEK ANYJA SIRALOMMAL GYÁSZOLVÁN FÉR­JÉT, KÉRTE A MONOSTOR APÁTJÁT, ADASSÉK FIÁNAK ATYJA NEVE, KI IS ETTŐL FOGVA MONDATOTT GELLÉRTNEK.

Történt pedig, hogy a pápa parancsolatjára mind az egész kereszténység kereszttel jelölten az Urnák sírjához Jerusálembe menni készülődött, hogy ama szent helyért hadakozzék. Ezeknek közötte Györgynek atyja is, Isten malasztjának oltalmával szerencsés utat lelvén, a szent helyre sértés nélkül elérkezett. Mikoron pedig a keresztények seregei ott imádságnak adták magukat és segedelmet vártak az égből, ki-ki ünnepi imádsággal szolgálván az Urat, a lakosoknak sokasága enenmaga erejében magát elbízva, a keresztények seregei ellen nem kisded szidalmakat vetett, bizakodván fegy­vereinek vitézségében és Mahometnek segítségében, melynek általa a keresztény népeken győzelmet venni reményeit. Miért is történt, hogy a keresztények nyervén győzelmet, vigasságost tértek vissza, és Györgynek atyja, miképen kívánta, mikor még otthon volt, kiérdemelte, hogy a szent földben eltemettessék. Mikoron ez György anyjának tudnia adatott, ő sok időn át siralommal gyászolta férjét és menvén a felülmondott monos­torba és siratván ama férfit, mondotta: „jaj nékem Gellért, kinek gondjaira bocsátottad most fiaidat?"
Miért is kérve- kérte a monostornak atyját, hogy fiának Györgynek is
atyjának neve adassék, és eme naptól fogva
mondatott a fiúnak neve Gellértnek.

(2) Magyar Legendárium.
[III.] MINEK UTÁNA PEDIGLEN ANYJA ÖRÖK BÉKESSÉG-
BEN ELNYUGOVÉK ÉS SZENT GYÖRGY MONOSTORÁ-
BAN ELTEMETTETÉK, GELLÉRT MEGVETVÉN MIK E
VILÁGBÓL VALÓK, FELVÉTETETT A BARÁTOKNAK
TÁRSASÁGÁBA, KIKNEK UTÓBB LÖN PERJELÜK.

Anyja pedig, minek utána ifjabbik fiának, Rinetusnak feleséget vett, jó cselekedetekben bővelkedve békesség­ben elnyugovék és eltemetteték a felülmondott monos­torban. Gellért tehát ama monostorban lakozván, inkább Isten­hez ragaszkodott, mint sem a hívságokhoz. Miért is megvetve mindeneket, mik e világból valók, a szerzetesi állapotot, melyet vállalt és a fogadalmat, melyet Istennek tett, teljesíteni szorgal­matost iparkodott. A fogadalmas testvéreknek társaságába fel­vétetvén, mindenekben, miket is az apátúr néki meghagyott, késedelem nélkül engedelmességet mutatott. Mikoron pediglen előrehaladottabb kornak idejébe elérkezett, mindeneknek ked­vére való volt, hogy ő a perjel tisztjébe emeltessék. Melyben, mert hogy megfeddés nélkül forgolódott, lön példája egyéb szerzetes atyafiaknak a regulának szerinte való fegyelemben. Mert az alázatosságnak nyolcadik fokát, mely tanítja, hogy szerzetesi életet kell választani, ő nemcsak erkölcseiben gyako­rolta, hanem amennyire gyóntató atyjának engedelme néki engedte és az igazaknak példái intették, sietséggel sietett azt beteljesíteni.
[IV.] MIKÉPEN SANYARGATTA MAGÁT GELLÉRT FIGYELMEZVÉN
AZ APOSTOLOK TANÍTÁSÁRA ÉS MIKÉPEN KÜLDETETT
ÁT TANULÁSRA BONONIÁBA, HONNAN ÖTÖDÉVBEN MEG­TÉRVÉN
MAGÁVAL HOZTA A TUDOMÁNYOKNAK KÖNYVEIT.

Mért minden időben ünnepeknek és vasárnapoknak kívüle, mikor is a hajnali zsolozsma, vagy egyéb közös áj tatosságoknak énekei és leckéi szokás szerint hosszasabban kinyújtattak, keserves szegesövet viselt, és miköz­ben ebben állhatatost megmaradva sanyargatta magát, a rendnek reá ruházott tisztségeit soha el nem hanyagolta. Ennek okáért, mikoron is a próféták igéire és az igazhitű apostoloknak beszé­deire figyelmezett, szorgalmatost vizsgálta azoknak tanításait. Soha senki sem látta őt bőszavúnak, vagy henyélőnek, vagy ittasnak, vagy pediglen, hogy hallgatóan az igazságot valaha is hallgatással elrejtette volna. Mert azt mondotta: „jobb háborkodni, mintsem az igazságot hallgatás alá rejtve eltapodni". Hanemha valamikor is láthattad őt háborkodni, legottan magába szállott. És ezenképen bizonyos ideig megmaradott a monostor­ban, tanulásba bocsátkozván mind ama napokon, melyeken e világnak terhét hordozta. Némi napon, mikor is apátura Villermos a gyülekezetben jelen volt, mondotta: „én drágalátos testvéreim, szükséges, hogy közületek némelyeket, kiket alkalmatosabbaknak találtok a tudomány gyümölcseinek elnyerésére, tanulásra által küldjünk, hogy a mi atyánknak, szent Benedeknek rendje a szabad tudományokban kárt ne valljon". Kedvére volt pedig eme beszéd a testvéreknek és kiválasztották Gellértet és Sirdiánust, kiket, adván nékik a költségeknek szük­ségeseit, által küldöttek Bononiába,3 hol is a grammatikának, philosophiának, muzsikának és decretumoknak tudományaiban és minden szabad tudományoknak mesterségében megjegyzésre méltóan és jelesen taníttatván, végezetül ötöd évben vissza­hívattak, magukkal hozván a tudományoknak könyveit.
[V.] A MONOSTOR ATYJÁNAK HALÁLA UTÁN APÁTÚRRÁ VÁLASZTATIK GELLÉRT MESTER, KI NÉMI ESZTENDŐKNEK TEL­TÉVEL BETHLEHEMBE AKARVÁN ELMENNI, A TISZTSÉGET, MIT IS FELVÁLLALT, VISSZAADTA. ZÁDRIABELI KALMÁROK HAJÓJÁRA SZÁLLVÁN TENGERI VIHAROKNAK MIATTA EGY MONOSTORNÁL KIKÖTÖTTEK, HOL IS JELEN VOLT RASINA ÚR, SZENT MÁRTON MONOSTORÁNAK APÁTJA, KI ELLÁTÁST AD­VÁN GELLÉRTNEK, TARTÓZTATTA ÖT A SZENTFÖLDI ÚTTÓL.

Minek utána tehát a monostornak atyja kimúlott a világból, Gellért mestert választották apátúrrá, kit is, mikoron eme tisztség felvállalása ellen tusakodott, miképen engedetlent megfeddették a testvéreknek gyülekezetében, kiknek általa végezetül a monostornak atyjává rendeltetett, jól­lehet akaratának kívüle. Amaz időben pedig, mikor is a felül­mondott monostort igazgatta, magát Isten kegyelméből mind az atyafiaknak példaképen kimutatta. Tudni méltó mindeneket, miket a rendtartásnak ellene valóknak tartott, azonképen ítélt, hogy azokat nem kell cselekednie. Némi esztendőknek utána pedig, melyekben a felülmondott monostornak elöljárója volt, Betlehembe, boldog Jeromos monostorába akarván elmenni,4 és látogatni akarván a szent helyet, melyet Krisztus ő jelen­léteiével dicsőített, a tisztséget, melyet felvállalt, igyekvék visszaadni. Mi is legott, mikoron az atyafiaknak tudtukra adatott, némelyeknek kedvére való volt, némelyeket pedig az atya távo­zása nehéz szomorkodásra és lelkűknek buskodására indított. Annak utána útrakelt zádriabeli kalmároknak hajójára szállván,5 kísérőivel együtt hajózni kezdének. Támadott pedig a tengeren az evezésnek nagy nehézsége ellenkező szeleknek és tengeri hábor­gásoknak miatta. Miért is néminemű monostornál kikötöttek. Lön pedig, hogy tulajdon az időben jelenvaló volt ott Rasina úr, Szt. Márton monostorának apátja,6 ki is Gellértnek valaha szíves barátja volt. Történt, hogy a szélvésznek miatta nem tudván tovább menni, kényszeríttettek mind az egész negyven-
­napos böjtben ama helyen vesztegelni, mit is Gellért úr nehezen viselt. Ő busulását Rasina észbe vevén, ilyen beszédeket mon­dott: „ne okoljad Gellért úr utadnak rossz szerencséjét, mert Istennek akarata, hogy ezenképpen legyen, míglen is pedig nálam lész, néked és te kísérőidnek a ti táplálékotokat szol­gáltatni fogom. De kérlek téged, hogy tudományodnak értelme szerint felelj nékem: mivel te Italiában magister vagy és apátod Villermos azért küldött téged tanulásra, hogy testvéreidnek doctora lehess és azzá légy, onnan megtérve isteni gondviselésből apátúrrá tétettél, és te gyermekségedtől fogva mindeneknek kedvére való voltál, most pediglen ama felette tisztes helyet elhagyván és testvéreidet szomorúsággal teljesen magokra hagy­ván, ismeretlen néphez sietséggel miért sietsz? Volt-é csak valaki is ebben tanácsadód?" ö pedig felelte: „senki", mire Rasina: „ha senki, akkoron semmiképen nem válik haszonra, ha pedig valaki, akkor hihetem, hogy némi foganatja lészen. Mert soha nem olvastuk, hogy néminemű klastromos atyafi ilyetén dologért Jerusálemet kereste volna, hanemha nem a kerengőző kóbor atyafiak közül valók. Mivelhogy emez út a világi hívőknek vagyon rendelve a szent földért való hadakozás­nak miatta, a testvéreknek pedig egyéb út vagyon rendelve, mit kedvességtek jól ismer. Mert ott a keresztesek tartoznak vias­kodni. Ott te jelenlétedben ócsárolni fogják a zsidók mi Meg­váltónknak szülő Anyját, mit is hallanod semmiképen nem lészen javadra. Ne gondoljad, hogy téged én megfeddeni akarná­lak, hanem csak azért tanakodom véled, hogy reá vigyázz és elmélkedjél, ha vájjon jól cselekednél-é, avagy nem?" Ki is pironkodva mondotta:
„Miképen leend a mennyekben az akarat,
azonképen légyen." Megemlékezvén amaz evangéliomi
mondásról: „csak egy hajszál sem fog
elveszni a ti fejetekről".
hirdetné az Igét és térítené azokat, kikért tulajdon maga Rasina oly buzgóságost törekedett munkálkodni. Elvégezte tehát Gellért úr magában, hogy Rasina apát tanácsaiban megnyugszik.

[VII.] HAJÓRA SZÁLLVÁN GELLÉRT, RASINA ÚRRAL MÉNÉ ZÁD- RIÁBA, HONNAN NAPKELETNEK TÖREKEDVÉN VÉGEZETÜL PÉCSRE ELJUTOTT. EME HELYEN MÓR PÜSPÖK ÚR, ANASZTÁZ VÁRAD- BELI APÁTÚRRAL SZÁLLÁSÁN LÁTOGATTA GELLÉRTET. MAGASZ­TALVÁN ELŐTTE MAGYAROK KIRÁLYÁT, TARTÓZTATTÁK ÖT, KI TOVÁBBRA IS A SZENT FÖLDRE KÍVÁNKOZOTT MENNI, JÓLLEHET PÉTER ÉS PÁL ÜNNEPÉN PÉCSETT, SZENT BENEDEK ÜNNEPÉN PEDIGLEN PÉCSVÁRADON BESZÉDET MONDOTT A NÉPHEZ.

Hajóra szállván együtt elmentek Zádriába, hol is ő táp­lálékukra szükségeseket elrendezték és könyveiket szamarakra felrakták, vevén maguk mellé néminemű Krátónak mondott vezetőt,7 ki is ama tartományoknak útjait és ösvényeit ismerte és ki őket urának meghagyásából mind egészen Engatig8 sérelem nélkül elvezette, honnan kezdve pedig egyéb rendelt vezetőt vevén társul, a mondott Krátó napkelet felé törekedett menni. Végezetül Pécsre, Mór püspök úrhoz eljutottak9 és mikor is ott vesztegéltek, tartóztatván őket a püspök, lön azonképen, hogy ama napokban Anasztáz váradbeli apátúr Pécsre érkezett,10 kit is tulajdon ama püspök befogadott ő házába. Mikoron pedig ottan Anasztáz apátúr megtudta a püspöknek beszédeiből, hogy felette jeles istenfélő szerzetes pap jött Itáliából, sietséggel hozzá ment, hol is néminemű különváló házban lakott. Mikoron pediglen egymás között társalkodtak, mind az ő választott beszédeiből, mind testi maga­viseletéből megismerte, hogy istenfélő ember. Ezeknek utána való napon Mór püspök az apátúrral együtt menvén a házhoz, hol is szálláson volt, nékie a testvéri szeretetnek vigasztalását szolgáltatták. Egymásközött való beszédeikben Anasztáz apát ily beszédeket mondott: „bizony, Istennek mivé, hogy mi
eme tisztelendő király idejében jővén emez országnak birodal­mába mint elsők hirdettük a népnek Isten igéjét és most, jóllehet méltatlanok vagyunk, te püspökké, én pedig apáttá tétettem. Azonképen ítélem azonban, hogy Gellért úr tulajdon ama szándékkal jött ide. Ültetvén őt azért mi szekerünkre, vezessük a királynak elébe, ki őt tőlünk miképen nagy ajándékot fogadandja, mert meghagyta nékünk, hogy minden jövevényeket befogadjunk és kiket méltóknak kiismertünk, azokat ő személyé­nek kiváltképen megtartsuk". Ezekre pedig felelt a püspök, mondván: „te, mi apáturunk, jól tudod ama napoktól kezdve, mikor is mesterünk szent Adalbert,11 ki eme királyt még kisdedségében tanította, bejött Magyarország birodalmába, és tud­juk most is, mikor eme király az ifjúságnak korában áll, hogy ő mindenekkel kik véle lakoznak jót cselekszik. De a mi mun­kálkodásunk sem vala hiábavaló, mert kiket láttunk annak- előtte bálványoknak szolgálni, most látjuk Jézus Krisztushoz buzgón ragaszkodni. Miért is hisszük, nem történt Isten akaratának kívüle, hogy Gellért úr oly sok viszontagságoknak utána eme tartományba bejött, kit is Úr Jézus mind egészen mihozzánk elvezetett, hogy nemcsak az ideigvaló királynak, hanem az örökkévalónak is meglelje kegyelmét". Ezekre Gellért lehajtott orcával alázatost felelt, mondván: „áldjon meg ben­neteket én tisztelendő atyáim és uraim a mindenható Isten, kinek szerelméért munkálkodtok, engem, ismeretlent testvéri szeretettel szeretvén. De mert hogy az irgalmasság a szük­ségnek idején világosodik ki, nem akarom, hogy rejtve legyen előttetek, mi okból jutottam eme vidékre. Akaratom volt szol­gálni én Teremtőmnek amaz országban, melyben ő magát mindeneknek üdvösségéért szolgaságnak alája vetette. Eltökél­tem, hogy általmegyek a tengeren, hogy meglátogatnám az Úrnak földjét, de ellenkező szél tiltván, a tett fogadalmat be nem teljesíthettem. Miért is Rasina úr intésére utamat a Dunának
vettem és azonképen határoztam én szívemben, hogy a ti se­gedelmetekkel a Szent Földre eljuthatok". Kinek is feleltek: „hagyj fel eme szándokoddal Gellért, és efféle gondolatok ne hurcol­janak ide-tova. Mert az Istennek akaratja vezetett téged eme helyre. Ahol pedig Istennek akaratja vagyon, ott minden jó. Tudni méltó boldog Jeromos könyveinek, mik is Jerusálemben Írattak, mind az egész világ részesévé lön. Te pediglen írj, taníts, prédikálj, téríts Magyarországban, meddiglen is a munkál­kodásnak ideje vagyon." Mór püspök pedig Gellért urat a szent kereszt feltalálásának napjától Péter és Pál apostolok napjáig magánál tartóztatta, mely ünnepen Gellért úr beszédet mondott a néphez emez igéről : „Amazok irgalmas férfiak",12 ekkor, hivatván a püspöktől, a váradbeli apátúr is jelenvaló volt. Mely ünnepek utána az apátúr magához vette Gellértet és Váradon tartotta őt szt. Benedek ünnepéig, mikor is beszédet mondott a népnek emez igéről: „az igaz, miképen a liliom vi­rágzik", melyen Mór püspök hasonlóképen jelenvaló volt. Meg­ismerte pedig a püspök, hogy Gellért az igének fejedelme és mondotta: „bizony ama naptól fogva, hogy az Isten igéjét Magyarországon elhinteni kezdték, ily pap nem láttatott eme tartományban". De azért ő továbbra is Jerusálembe igyekvék.
[VIII.] MIKÉPEN MÉNÉ GELLÉRT ÚR FEHÉRVÁRRA A KIRÁLY­NAK ELÉBE. ÉS MIKÉPEN TARTÓZTATTA GELLÉRT URAT A KIRÁLY, ADVÁN NÉKI BIRODALMÁBAN HATALMAT AZ IGE HIRDETÉSÉRE ÉS ADVÁN NÉKI A MAROSI VÁROSNAK PÜS­PÖKSÉGÉT. MIÉRT IS ETTŐL FOGVA VÁLASZTOTTNAK MON­DATOTT GELLÉRT, KI ELSÖBBENI TERVÉT ELVETETTE.


Történt pedig, mikor is boldog István király a boldogságos Szűz esztendőnként előkerülő ünnepének ünnep- lésére Fehérvárra megtért, akkor szokásban volt össze­hívni az apáturakat és püspököket, hogy eme szent tisztesség napját együtt ünnepeljék. Miért is Mór püspök és Anasztáz apát, magukhoz vevén Gellért urat, emez ünnep napjára a
királyhoz Fehérvárra elmentek. Felhasználván pedig az alkal­matos órát, köszöntötte Mór a királyt, ki is mikor látta Gellértet, mondotta titkon a püspöknek: „honnan jőve el emez mihozzánk? mert nékem félemedett embernek látszik.” A püspök felelvén néki, ily beszédeket mondott: „Venecce városából Jerusálembe siet sietséggel. Egyébként pedig jeles pap" A király mondotta: „nemde, ha emez velünk marad, akkor is az Istennek papja lészen, mi is Istennek szolgái vagyunk, hogyan is lelhetne e földnél jobbat Istennek szolgálati ára. Ne engedjétek őt elmenni, várakozzék még kicsiny ideig, míg az Úrnak segedelmével meggyőzöm ellenségemet Ajtonyt és néki adandóm a marosi várost, hogy benne ő püspökké rendeltessék." A következő napon pediglen magához hivatván őt a király, mondotta néki: „hozott Isten, jó ember, áldjon meg az Úr itt és a más világon." Ő pedig térdre hajolván mikor is visszaköszöntötte a királyt, mondotta: „Ti királyi felségteknek méltóságához jöttem, mert hogy zarándok vagyok, Jerusálembe elmenni kívánatost kívánok. Mert vannak társaim, kik a Dunán vélem lehajóznak." A király pediglen mondotta néki: „jó ember", úgymond „hagyj fel eme szándokoddal és maradj velünk, hogy jól menjen dolgod. Inkább itt én népemnek prédikálj, a hívőket erősítsed, a hitetleneket térítsed, az ujdon ültetett palántálást megöntözzed és adandók neked hatalmat én birodalmamban, hogy hirdessed az Igét. És adandók melléd kísérőket, kik szolgáljanak néked nappal és éjjel. Te csak nyisd meg szádat és vessed a népnek szívébe az életnek magvát. Jerusálembe menni ne kívánj, mert bizony el nem engedlek. Imé, ma néked adtam a marosi városnak püspökségét." Ezeket hallván Gellért, meginten köszöntötte őt, és Gellért ettől fogva mondatott választottnak. Minek utána ez megtörtént, hasadott az ő szíve és az ő szándékának kötele széjjel­szakadt, és mit sok nap óta cselekedni elhatározott, azt egy szempillantásban hátra vetette.
[IX.] GELLÉRT FEHÉRVÁROTT A BOLDOGSÁGOS SZŰZNEK ÜNNEPÉN PRÉDIKÁLNI KEZDETT. A KIRÁLY ÉS A NÉP NÉZTÉK ÖT ÉS CSODÁLKOZTAK AZ IGÉNEK ILY NAGY VIGASZTALÁSÁN. MIÉRT IS MEGKEDVELVÉN ÖT A KIRÁLY IMRE HERCEGNEK MESTERÉVÉ TETTE. MIKOR PEDIG A BOLDOG HERCEG NEVEKEDÉK, GELLÉRT REMETESÉGET KÍVÁNT, MI BEÉLNEK MONDATIK, HOL IMÁDKOZOTT ÉS KÖNYVEIT DIKTÁLTA, MIKÖZBEN LÁTOGATTA ÖT A SZARVAS AZ ö FIACSKÁJÁVAL ÉS A SEBESITETT FARKAS.

Eljővén tehát a boldogságos Szűznek ünnepe, felöltöz­ködött Gellért, vevén magához tolmácsot, tudni méltó a fehérvárbeli Kunrád prépostot, felhágott emelt helyre avagy prédikáló székre és emez igéről: „a napba öltözött asszony" beszélni kezdett a néphez. Nem volt olyan írás, miből is példát nem vett volna, a király és nép nézték és mind a keresztények csodálkoztak az Isten igéjének ily nagy vigasztalásán, miért is a király őt felette kedvelte. Ünnepnek utána, mikor is ki-ki megtért tulajdon házába, a király magánál tartóztatta Gellértet, rendelvén melléje őrséget és adván néki ellátást hozzá illendő palotában és őt fiának, Imre hercegnek mesterévé tette sok napokra.13 Lön pediglen mikor is látta Gellért, hogy boldog Imre herceg nevekedik a jóságos cselekedetekben és az emberi nemzetnek ellenségét Krisztusnak segítségével férfi módra meg­győzi?14 a népnek hány kodásai elől futva remeteséget kívánt, mi is közönségesen Beélnek mondatik,15 hol szünetlen böjtölés és imádkozás és virrasztás gyakorlásának adván magát, heted esztendőkig veszteg megmaradt, építvén magának kunyhót, hol is könyveket szerzett, melyeket megírt volt tulajdon kezé­vel.16 Némi napon pediglen, mikor ezenképen írogatott, és a felette nagy révületnek miatta szunnyadozni kezde, jött egy ünő szarvas ő fiacskájával és melléje magukat mindketten a földre letették. Imé azonban a hím szarvas, futva farkasnak előle, nagy indulattal közéjük berohant, mire az ünő elfutva,
ő fiacskáját a kiválasztottnál elhagyta, mely elbújni akarván Gellert írófestékét, a mivel ő írt, a földre ledöntötte. Annak utána a szarvasfiacska követte őt hazatértében és kenyérrel tápláltatván többé tőle el nem ment. Egyéb időben pediglen, mikor is szent Gellért terhét vitte, kapuja előtt fekve farkast lelt, mikor látta, hogy az sebesítve vagyon, a kaput néki megnyitotta és a farkas véle beméne. Mikor pedig terhét levetette, a farkas az ő lába elé a földre lefeküdt és addiglan nem kelt föl, míglen gyógyulását nem lelte. Ama naptól fogva pedig, mind a szarvas­nak fiacskája, mind pedig a farkas ott maradtak és kimendegéltek a kapun a legelőmezőkre és legelésztek és mindkét felől nem sértették egymást.

[X.] MIKÉPEN GYŐZTE LE A BOLDOG KIRÁLY A MA­ROSI VÁROS NAGYHATALMAS AJTONY FEJEDELMÉT, ÉS MIKÉPEN MAGASZTALTA FEL CSANÁDOT, MOND­VÁN, HOGY A MAROSI VÁROS ÉS TARTOMÁNY MINDEN NEMZETSÉGEKRE CSANÁD NEVÉRŐL NEVEZTESSÉK.

Ama napokban vala bizonyos Ajtony17 nevezetű nagy- hatalmas fejedelem Maros városában.18 Ki a görögök­nek módjára Bodony városban megkeresztelkedett.19 A mondott fejedelem felette dicsekedett ő erejében és hatalmá­ban. Volt pedig neki hét felesége, merthogy a keresztény hitben nem vala tökéletes. István királynak pediglen semmiképen nem adózott tisztességgel, bízván vitézeinek és nemeseinek sokaságá­ban, kiknek felette hatalmat gyakorolt. Voltak neki szelídítetten lovai is olvasatlan sokaságban, ezeknek kívüle olyanok, melyeket a barompásztorok istállókban őriztek. Volt néki végeden sok barma is, miknek külön-külön megvoltak tulajdon pásztoraik, ennek kívüle valának nekie mezei tanyái és udvarai. És hatalmat bitorolt a királynak a Maroson teúsztatott sója fölött, állítván eme folyónak révhelyein mind a Tiszáig vámosokat és vigyázó­
kat és mindeneket megvámolt. Kapott pedig hatalmat a görögök­től és a felülmondott Maros városban monostort rakatott, boldog keresztelő János tisztességére, rendelvén bele apátot görög szer­zetes atyafiakkal az ő rendjüknek és szokásuknak szerinte. Mert hogy eme férfiúnak szolgált a föld a Körös folyótól az erdőelvi részekig és Bodonyig és Szerényig,20 melyeket mindenestől maga hatalma alatt tartott. Miért is fegyvereseinek sokaságával felülmúlta a királyt, kit semmibe sem vett. És volt néminemű felette tisztes vitéze, Csanádnak mondott,21 ki is méltóságban egyebeket felül haladott, kiknek őt ő ura előttük járóvá tette. Ez, ura előtt nehéz vádolással vala bevádolva, miért is ura elméjét reá adta, hogy őt megöletné, szívében pedig töprenkedvén a csalárdságon, csak az időt várta, melyben őt elveszítse, mi is Csanád előtt nem lappangott elrejtve. Ezért ő elfutva titkon a királyhoz méné, kit a király Krisztushoz térítvén megkeresztelt. Akarván pediglen ő hívségét megpróbálni, miközben kémlelte elsőbbeni urának rejtett dolgait megértette, hogy nem csalárd­ságból menekedett hozzá. Ezenképen megismervén hívségét és állhatatosságát, mondotta tulajdon fő jobbágy urainak: „készül­jünk hadra Ajtony, én ellenségem ellen és foglaljuk el az ő or­szágát". Eme beszédek közben még mind vizsgálta Csanádot, hogy ő hívségének bizonyságát vegye. Mikoron pediglen Csanád hallotta ezeket, felette vigadozott. Még hozzá tévé a király, mondván: „válasszatok ki magatok közül olyan férfit, ki a hadban vezérünk legyen". Ezek felelvén, mondották: „és kit lehetne alkalmatosabbat találni Csanádnál?" Kit is vezérüknek meg­választottak. Felelte Csanád: „mert miképen én uramnak a királynak kedvére van, azonképen vagyok a keresztényeknek új kereszténye, csak mostan megkeresztelve új viadalba akarok menni, kész vagyok halni és élni veletek. Induljunk ki tehát és viaskodjunk én uramnak a királynak ellenségei ellen." A beszéd jónak látszott mindeneknek szemében. Összegyüjtvén pedig
a hadi sereget mindenek a hadba indultak, mikor pediglen átkeltek a Tiszán, viadalt kezdenek Ajtonynak és ő seregeinek ellene. És Ion nagy csattogás és zengés és állt a harc mind egész dél időig, és sebesítve mindkét felől, innen és onnan sokan hullottak. Végezetül Csanád serege futásba menve elrejtette magát Kökényér bokraiban és Szőregen és mind egész Kanisában a Tiszáig.22 Csanád pedig amaz éjszakán táborba szállt némi­nemű hegy mellett, melyet annak utána Oroszlánosnak nevezett. Ajtony pediglen ő táborával Nagyősznek mondott mezőre szál­lott.23 Mind két részről a kémek fönn vigyázva ide-oda szerte fut­kostak. Csanád pedig amaz éjjelt álmatlanul töltve imádkozott szent György vértanúhoz, hogy néki az égnek urától segítséget eszközöljön ki és fogadalmat tett, hogyha az ellenségen győzelmet veend, emez imádságának helyén, hol is térdét földre hajtotta, ő tisztességére monostort rakat. És mikor is a felette nagy munkától és fáradalomtól megszállta őt az álom, álmában oroszlánnak képe jelent meg néki állván lábaihoz és mondván néki: „ó ember mit aluszol, kelj fel sietséggel, kürtölj te kürtödön, menj ki a hadba és meggyőzöd te ellenségedet". És mikor föl­serkent, úgy tetszék néki, miként ha két embernek erejét befo­gadta volna. Miért is összehíván a sereget, az álmot melyet látott előbeszélte nékik, mondván: „az imádságnak utána, melyet földre leborulva az Úrnak és szent György vértanúnak előtte emez éjjelen bőségest kiontottam, álom szállott meg engem és láték állni lábamnál mintegy oroszlánt, és az baromkörmeivel rángatván engem, mondotta: „kelj fel te ember, mit aluszol, gyüjtsed egyben seregedet, menjél ki ellenségeddel szemben, ki most aluszik, és meggyőzöd őt." Ezt hallván, dicsérték Istent, mondván: „Kyrie eleison, Christe eleison, Kyrie eleison, Páter noster." Késedelem nélkül hadba kimentek tehát, várván az égből segítséget boldog György vértanú érdemeiért, ki őket oroszlán képében látogatni méltóztatott, és tulajdon amaz éjjelen
 
Ajtony serege, mely a mezőn feküdt, egymáson rohant és hátat- fordítva futásnak eredt. Csanád hadi serege pedig leölte Ajtonyt a viadalnak helyén. Kinek fejét erővel elvágván küldték a király­nak és ama napon sok zsákmányt ragadoztak, és elteltek nagy vigassággal, mert hogy a királynak ellensége elesett. A keresz­tények tetemeit pediglen, kik elhullottak a viadalban, felvevőn vitték Marosvárába,24 és eltemették keresztelő szent János cin­termében, a görögöknek monostorában, mert azidőben ama tartományban egyéb monostor nem volt. A mondott hely szerzeteseinek pedig ama városnak harmad része szolgált, kiket is Csanád nem űzött el, hanem tulajdon amaz állapotban, mely­ben találtattak megmaradni engedett. Ennek utána Csanád magához vevén a mondott monostornak apátját, a monostornak néminemű testvéreivel együtt ama helyre ment, hol is neki az oroszlán megjelent, és azt jellel megjelölte, hogy a fogadalmat, mit is szent Györgynek tett, beteljesítse. És ama napon az ő társainak nagy lakmározást készített. Annak utána általmenvén a Tiszán, mentek a királyhoz. Ajtony feje pediglen már ki­tűzetett a város kapujának tornya fölé. A király pedig látván Csanádot, nagy vigassággal vigadozott, de Gyulát, ő társát mindeneknek felette fölmagasztalta.25 Minek hallatára Csanád mosolyogva mondotta: „ha ki a fejet a királynak ide elhozta, mért nem hozta el a nyelvét is az, ki a király ellenségét leölte Gyula tudniméltó hazudott, mikor is a fejet bemutatta, erősítvén, hogy ő volt, ki leölte a királynak ellenségét. Mikoron pedig, hogy a király szemlélné, a fejet lebocsátották és megnyitván száját, nyelvét nem lelték, Gyula hazugságának miatta király úrnak udvarából kivettetett. Csanád pedig tarsolyából a nyelvet kivevőn a királytól felmagasztaltaték, kit is tőn királyi házának és Ajtony házának fő emberévé. Úgymond a király: „eme naptól fogva ama város nem mondatik marosinak, hanemha mon­datik Csanád városának, azért, mert hogy leölted az én ellen-
ségemet ő helyében ispánja lesz eme tartománynak, és azt te nevedről nevezended, Csanádi tartománynak mondassék min­den nemzetségeken által. Ezeknek utána Csanád elmenvén ama helyre, hol álmában az oroszlánt látta, boldog György vértanúnak tisztességére monostort rakott,26 bevivé oda ő apát­urukkal együtt a mondott görög szerzeteseket, boldog keresztelő János monostorából.

[XI.] A CSATÁKNAK UTÁNA A BOLDOG KIRÁLY VISSZAHÍVTA GELLÉRTET A REMETESÉGBŐL, HOGY A TIZENKÉT PÜSPÖKSÉG­NEK KÖZÜLE FELVEGYE AMA PÜSPÖKSÉGET, MI REÁ NÉZ. ÉS A KIRÁLY PARANCSOLATJÁRA TUDÓS BARÁTOK VITETTEK GELLÉRT SEGÍTSÉGÉRE, AZ ISPÁNOK PEDIGLEN HOZZÁ VEZET­TÉK A NÉPEKET, KIKNEK ő SZÜNETLENÜL HIRDETTE AZ IGÉT.

Történt pedig, minek utána boldog István király látta, hogy ő birodalma a csatáktól elpihent, Istennek szol­gáját Gellértet visszahívta a remeteségből. Mikoron pediglen méné Gellért a király elébe és őt a szokásnak szerinte köszönté, mondotta néki a király: „háborgatlak téged Istennek embere alkalmatlan időnek miatta, mert most akaratom lenne, hogy a tizenkét püspökséget, miket is én országomban föl­állítani elvégeztem,27 püspökökkel betoltsem. De ez inkább egyebeknek kedvén múlott, kiknek is a sátán volt bírájuk. És most vedd fel ama püspökséget, mi, miképen gondolom, reád néz. De, mert hogy a jelenvaló időben nincsenek papjaink a ti szolgálatotokra, kikkel szokásban van az egyházi elöljárót felékesíteni, vigyük az egyházaknak és monostoroknak papjait és szerzeteseit, hogy az egyházi tanításnak rendje szerint legyenek nékünk segítőink az Isten szolgálatában. Én pedig ispánjaimnak meghagyom, hogy a néptől annak idején dézsmát szedjenek kalászosokban, mellyel megélj. Akarom pediglen, hogy senki ne legyen, ki ezeket meg nem adja. Mert nem fogjuk tűrni, hogy ideig való szükségesekben ki is fogyatkozást szenvedjen. Csak gyakoroljátok ti tiszteteket Krisztusnak szolgálatában, prédikál­ván, keresztelvén és térítvén Krisztushoz a hitetleneket." Ezért a király parancsára összegyülekeztek a szerzetes atyafiak az or­szágnak különb-különb monostoraiból, Váradról ketten,28 István és Anselm, a zalaiból ketten,29 Kunrád és Albert, Beélből ketten30, Krátó és Tászló, Pannónia hegyéről négyen, Fülöp, Henrik, Lénárd és Concius. Eme tizek oltárospapok voltak és voltak írástudó férfiak, kiket Csanád ispán tulajdon szekerére rakva
vitt a Csanádi egyház megyéjébe és elsőbben Oroszlánosra, hol is boldog György vértanú tisztességére monostort épített. Felszentelvén pedig ama helyet, nagy vendégséget készített a püspöknek a testvérekkel egyetemben, kiket felette sok aján­dékokkal is megajándékozott. Onnét menve eljutottak Maros városába, hol is valának görög szerzetes atyafiak, kik Isten tiszte­letét az ő törvényük és szokásuk szerint tartották. A püspök pedig tanácsot tartván Csanád ispánnal, ki ama görög apátot az ő szerzeteseivel általvitte Oroszlánosra, monostorukat pediglen a püspöknek és az ő frátereinek átbocsátotta, kik is abban lakoztak, míglen boldog György vértanúnak monostora elvé­geztetett. Gellérthez pedig összesereglettek nemesek és nem nemesek, gazdagok és szegények, kívánatost kívánván, hogy a szent Háromság egy Istennek nevében megkereszteltessenek. Ezeket ő miképen tulajdon fiait befogadván, hogy vendégelné őket, asztalához meghívta. Sokan vezettettek ispánoknak általa is, kiket a király rendelt, és megkereszteltettek keresztelő szent János monostorában, mert a népnek nagy sokasága állott az ajtónál a cinteremben, eleséget vivén magukkal és azoknak, kik őket keresztelték, nem is volt nyugodalmuk az éjnek kívüle, és nagy vala az ő megfáradásuk. Mégis a Krisztus nevéért, kinek munkájában elfáradtak, ama fáradtságot békességest és szabad akaratuknak szerinte tűrték, a püspök pediglen azoknak, kik ezenképen megkereszteltettek, Istennek igéjét szünetlenül hirdette.


[XII.] A BARÁTOK KÖZÖTT PEDIG VOLTAK HETEN, A MAGYAR NYELVNEK SZORGALMATOS TOLMÁCSAI, KIK A CSANÁDI TAR­TOMÁNYT MEGÖNTÖZTÉK SZENT BESZÉDEIKKEL. ENNEK UTÁNA HELYEK SZENTELTETTEK, ÉPÜLTEK EGYHÁZAK, ALAPÍTTATTAK OSKOLÁK ÉS SEREGLETTEK AZ OSKOLÁSOK VALTER MESTERNEK KEZE ALÁ. A PÜSPÖK PEDIGLEN MEG­VENDÉGELTE A GAZDAGOKAT ÉS SZEGÉNYEKET, KIK SOK SZERETETTEL ÉS AJÁNDÉKKAL MEGAJÁNDÉKOZTÁK ÖT.

A felülmondott szerzetes atyafiak között pediglen volt hét férfiú, kik írástudók és a magyar nyelvnek szorgalmatos tolmácsai voltak, tudni méltó Albert, Fülöp, Henrik, Kunrád, Krátó, Tászló és István, kik maguk is hirdet­ték a népnek Isten igéjét. Mert ők mind az egész Csanádi tarto­mányt megöntözték szent beszédeikkel, kik fő esperességeknek tisztjét viselvén, egyházakat építettek városokban és falvakban. A nép pedig, jóllehet még új palántálásbeli volt, az Isten igéjét mégis buzgó lélekkel hallgatta, elmélkedvén éjjel és nappal az Úr­nak törvényén. Némi napon pediglen harminc újonan keresztelt férfi jött a püspökhöz, kérvén, vegye fel ő fiaikat, hogy őket tudományokban tanítván nevendék papokká tegye. Ezeket be­fogadván Valter mesternek keze alá rendelte,31 adván neki erre alkalmatos házat, hogy őket a grammatikának és muzsikának tudományában oktassa. Kik is rövid idő alatt eme szép míves- ségekben nem középszerinti előmenetelt mutattak. Mit is látván a nemesek és fő jobbágyurak, fiaikat általadták a felülmondott Valternek, tanítaná őket, hogy mind eme szabad mívességek tudásának gyümölcsét elnyerjék. Ezek boldog György monos­torában első kanonokoknak rendeltettek, kiket a püspök felette nagy szorgalommal nevelt, mert hogy nem voltak idegen nem­zetből valók, hanem emez országbeliek voltak, hogy általuk Istennek Egyháza dicsőségesebben felmagasztaltathassék.32 Miért is boldog keresztelő János ünnepén prédikációnak végeztével, minek utána áldás osztatott, mintegy száz férfiak közeledének a
püspökhöz, kívánván, hogy helyek szenteltessenek fel nékik maguknak egyházak építésére. Eme férfiaknak áj tatosságán a püspök nem kevéssé örvendezett és vendégséget készítvén, meghívta őket asztalához egyebekkel, mind gazdagokkal, mind szegényekkel, mindenekkel együtt, kik jelenvalók voltak. Mikor pediglen felkeltek az asztaltól, a püspöknek különb-különb ajándékokat ajánlottak fel és adományokat és kincseket. Tudni­illik lovakat, ökröket és juhokat, felette sok kárpitokat, az asszonyok pedig aranyból való gyűrűket és drága nyakravaló ékességeket. Mondotta ezeknek a püspök: „vájjon azért hívtalak-é meg benneteket, hogy javaitoktól megfosszalak? Távol legyen. Hanem hívtalak benneteket, hogy Istennek igéjét hallgassátok", felelték néki mindazok, mondván: „mert hogy hallottuk ma tőled, mi szent atyánk, mikor is mai istenes szent beszédeid­ben bizonyságot tevéi, hogy miképen eloltja a víz a tüzet, azon- képen eloltja az alamizsna a bűnt. Vedd fel tehát, amiket néked felajánlunk a Krisztusnak nevében, kiben újjá születtünk az életre." Történt pediglen, mikor a püspök ő frátereivel kiment a maga egyházmegyéjének látogatására, hogy felszentelje amaz embereknek temető helyeit, kik egyházakat akartak építeni, ezek­nek általa azonképen fogad tatának, miképen jeleket és csodákat mívelő szent apostolok és készséges lélekkel mindenekből, miket is bírtak, ajándékokat vittek eléjük. Ama felülmondott hét testvér pedig a püspöknek előtte járt, hirdetvén az Igét és keresztelvén a népet minden helyeken, hová is ő maga volt menendő, ezeknek általa a hívőknek számlálhatatlan sokasága hajlíttatott az Úrhoz. Kiknek az ő elfogadott ajándékaikat által küldötte Maros városába. A püspök pedig nagy szorgalmatossággal ügyelt a szegény oskolások és szerzetes atyafiak és jöve­vények dolgaira. Ő házához vezettettek a kisdedek és átadattak az oskolákba, kiket is oly serényen tanítottak, hogy az éjszakát mi­képen napokat vevék számba. Amaz első harminc oskolások pedig
már olvasásban és éneklésben tudósak voltak. Ezeket a püspök úr a szent egyházi rendekbe előbbre léptetvén, kanonokokká tette. Követeket is küldött Dunán túlra és összegyűjtötte az oskolásokat. Kik is minek utána egybegyűltek, őket magukat oltárospapokká szentelte és az oltárospapokat az egyházak rek­toraivá tette a parochiákban. Összesereglettek hozzá németek, csehek, lengyelek, gallusok és egyebek, kiknek felszentelésük után tulajdon egyházmegyéjének parochiáit adta. Valter mester pediglen látván, hogy az oskolások száma felette elszaporodik, a fáradalomnak terhétől szorongattatván, mondotta a püspök­nek: „nem vagyok elégséges", úgymond, „eme sokadalomnak mindkét tisztségben előtte járni, tudni méltó az éneknek és az olvasásnak tisztségében. Küldj ide, vagy olvasó, avagy éneklő mestert is". Miért is elküldte a püspök Mór barátot33 a király­nak köszöntésére, meghagyván néki, hogy az oskolákba is be­térjen, melyek azidőben Fehérvárott jelesek voltak,34 hogy az oskolásoknak közötte leljen doktort, avagy oktatót és odavezesse. Ki is jővén Fehérvárra, minek utána a királynál dolgát elvégezte, beméne az oskolákba, hol is volt néminemű német, Henrik­nek nevezett, ki a gyermekek mesterének helyettevalója volt. Mikor ezt beszédekkel illette, ő jóváhagyván beszédeit, véve maga könyveit, Mórral a püspökhöz elment, a püspök őt vigasságost fogadta és az oskolásoknak olvasó mesterükké tette, Valter pediglen elöljárójuk lőn az éneklésben.

[XIII.] MIKÉPEN EMELT OLTÁRT GELLÉRT A BOLDOGSÁGOS SZŰZNEK, FELÉKESÍTVÉN AZT EZÜST TÖMJÉNEZÖEDÉNNYEL ÉS MIKÉPEN BOCSÁTOTT MEG MINDENEKNEK, KIK A SZENT SZŰZ NEVÉBEN KÉRTEK TŐLE KEDVEZÉST.

Növekedvén tehát a híveknek és papoknak száma, az Istennek embere különb-különb városokban egyházakat míveltetett és a fő monostort, melyet boldog György vértanú tisztességére Maros partja mellett rakatott, marosi széknek nevezte. Boldog István király pedig eme marosi széket adományokkal nemesül felékesítette. A mondott monostorban az Isten Anyjának tisztességére oltárt emelt, és tulajdon amaz oltárnak előtte ezüst tömjénezőedénytfüggesztetett, adván mellé két előhaladottabb korú embert vigyázásának szolgálatára, hogy ott a tömjén felette jószagos füstölésének illata egyetlen órában távol ne legyen. És minden szombat napokon a püspök azon- képen, miképen Mária mennybemenetelének ünnepén, buzgó- ságos dicséreteinek áj tatosságát ugyanott a kilenc leckék officiu- mának hozzáadásával megtoldotta. Tulajdon ama napokon az irgal­masságnak cselekedeteit is bőségesebben gyakorolta a szegé­nyeken, egyéb napokon pedig a matutináknak és vesperáknak elvégzése után szokása volt kétszer processióval szúz Mária tisztelendő oltárához menni. A szent férfi tehát a boldogságos Szűz tiszteletének miatta az alázatosságnak gyakorlására oly nagy buzgósággal törekedett, hogy cselédei közül akárminémű bűnös vezettetett hozzá és az Krisztus Anyja nevében tőle kedvezést kért, ő hallván nevét az irgalmasság Anyjának, legott könnyeknek hullatásában kérését helybenhagyta, és miként ha ő maga lett volna a törvényre idézett, azonképen kért bocsánatot a bűnöstől. Kinek neve, tudni méltó Krisztus Anyjának tulajdon neve a magyaroknak nemzetségében ki nem mondatik, hanem csak mondatik: Asszonynak.35 Miért is Pannóniát szent István király a boldogságos Szűz családjának mondotta. Ó, boldog
férfiaknak szerencsés szorgalmatossága, kik a tengerek csil­lagát nézve igazították ő életüknek futását, hogy e csillagnak igazgatásával evezhessenek e világnak hullámaiban s elkerül­hessék a gyönyörűségeknek tajtékzó örvényét és az örökkévaló nyugodalomnak révét meglelhessék.

[XIV.] GELLÉRT, KI A MONOSTOR GONDVISELÉSÉBEN FELETTE SZORGALMATOSKODOTT, MIKORON HELYRÖL- HELYRE SIETETT, SZEKERKÉJÉN VESZTEG ÜLVE OLVASTA KÖNYVEIT. A VÉTKEST, KIRE HIRTELEN HARAGJÁBAN SZIGORÚ BÜNTETÉST SZABOTT, CSÓKKAL ÉS AJÁNDÉK­KAL ENGESZTELTE. AMAZ ASSZONYT PEDIGLEN, KI IS NÉMINEMŰ FALUBAN ÉJFÉL TÁJÁN A MALMOT HAJTOTTA, ÉNEKELVÉN MAGYAROKNAK SYMPHONIÁJÁT, SZEREN­CSÉSNEK MONDOTTA, MERT NEHÉZ FÁRADALMÁT EZEN- KÉPEN ÉNEKÉVEL ÉDESÍTI, ÉS MEGJUTALMAZTA ÖT.

A monostornak egyházi gondviselése körül pediglen oly szorgalmatos volt, hogy meleg nyáridőben jéggel telített edényecskék tétettek az Úrnak házába, tartatván bennük hosszúnyakú edény felette jó borral, minéműt is lelni csak lehetett, hogy az Úr vérének átváltoztatására szolgáljon. Mert ezenképen mondotta: „ez, mi hit által befogadtatik, beljebb édesnek találtassák.'' Végezetül éjnek idején tulajdon ágyába bélpoklost fektetett nyugodni, fejszét vevén erdőbe méné egyedül, és a vesszőknek nyalábocskáit testének sanyargatására tulajdon vállán hozván, béres szolgáinak munkáikat gyakrabban megkönnyebbítette. Mikoron pedig helyről-helyre sietett, nem használt néminemű segítőbarmot, hanemha kisded szekeret, melyben veszteg ülve a könyveket, miket szent Léleknek segedelmével szerzett, ismét és ismét megolvasta. Ruházata gyakrabban vagy darócból, vagy borzas kosoknak bőréből való volt. Miért is, miképen gyakracskán történik szent jámbo­rokkal, mikor ő szekeresének gondviseletlenségéből, vagy egyéb bosszúságoknak általa sértetett, legott meghagyta hogy a
vétkes embert megostorozzák, avagy kötéllel rabbá tegyék, mely parancsnak a szolgák engedelmeskedve, de nem feledkez­vén atyai szívének   szelídségéről, amaz út mellett, hol is a szent atya általmenendő volt, a vétkes embert karóhoz kikötötték és mezítelen hátát tyúknak, avagy egyéb oktalan állatnak vérével festették. Mikor pedig Istennek embere odaért, maga   kegyet­lenségét eszébe véve szekeréről leugrott, a megkötözött ember­hez sietve ment és a karót, ő kezeit és karjait, köteleit és lábait megcsókolta, ígérvén néki ajándékokat, ha emez immár meg­oldatott embertől bocsánatot és irgalmasságot nyerni érdemelne. És ha akkor, ó ember, mellette álltái volna és láttad volna őt, bizony mondanád, hogy Istennek emez embere ily nagy alá­zatosságáért és együgyűségéért hasonlatossá lön ama gyer­mekhez, kit az Üdvözítő miképen alázatosságnak példáját állatott követésre az ő tanítványainak elébe.36 Jóllehet a püspöki méltóságot nagy gondossággal kormányozta, mégis nagy búsulásban vala a reá bízott nyájnak miatta. Mert valahányszor is egyik-másik fiát, kiknek ő atyjuk volt, vétekért boldog István király az igazságnak vesszejével megfeddeni akarta, ezeket a püspök az ő jámborságának buzgóságos indulatával és könyörületességének könnyhullatásával oltalmazta. Történt pedig némi napon, hogy bizonyos ember mentésére a királyhoz sietve sietett. És tulajdon ama vidéknek erdős részében, mely a disznóknak élésére alkal­matos volt, feküdt néminemű falu, melyben délidőben meg­szállott. Hol is az éjnek középső táján malomnak zörgését hallotta, jóllehet egyébkor ama helyen malmot nem látott. Fennen álmélkodék, vájjon mi légyen ez. És legott az asszony, ki is a malmot hajtotta, énekelni kezdett. A püspök pedig csodálkozván mondotta Valternek: „Valter, hallod-é magya­roknak énekét, miképen zeng",37 és mindketten örvendeztek emez éneken.38 És mert hogy a malmot egyedül az asszonynak keze húzta, és az ének magasba növekedék, a püspök pedig
       
 
ezenközben ágyában feküdt, megintelen mosolyogván mon­dotta: „Valter, tanítsd meg nékem, mi légyen emez ékes zengedezésnek éneke, ki az, ki éneklésével kényszerít, hogy olvasásomat szüntessem?" Ő pedig mondotta: „imez egy vers­nek éneklése, az asszony pedig, ki énekel, szolgálója ama gazdá­nak, kinél szálláson vagyunk, ki ő urának búzáját őrli olyan időben, mikor is malmok egyébütt eme részeken teljességgel fel nem lelhetők." Kérdezte a püspök: „vájjon mesterkedéssel avagy munkával jár-é a malom?" Valter felelte: „mester­kedéssel és munkával is, nem húzza néminemű barom, hanem az asszony maga kezével körben forgatja." „Ó csodálandó dolog", mondja a püspök, „miképen élődik az emberi nemzetség! Mert ha mesterkedés nem lenne, ki tudná a fáradalmat békességesen eltűrni. Szerencsés emez asszony, ki másnak hatalma alá vet­tetve, tartozó szolgálatát ezenképen zúgolódás nélkül, vigasságost teljesíti." És meghagyta, hogy amaz asszonynak a pénznek nem kevés súlya adassék.

[XV.] MEGAJÁNDÉKOZVÁN A KIRÁLY ÚR ÉS A KIRÁLYNÉ ASSZONY, A BOLDOGSÁGOS SZŰZNEK MAROSVÁRI MONOS­TORÁT, HOL IS GELLÉRT MAGÁNAK TEMETKEZÉSRE VALÓ HELYET KIVÁLASZTOTT, Ő NÉMI NAPON ODA KIMÉNE ÉS TÖBB IDEIG SÍRT. ANNAK UTÁNA PEDIG A KÁPTALAN HÁZ­BAN BESZÉDEKET MONDOTT A VILÁG FOLYÁSÁRÓL. ÉS AZ Ő JÖVENDÖLÉSEI SZERINT MINDENEK BETELJESEDTEK.

Történt pedig, hogy minek utána a királyhoz elméne és dolgát szerencsésen véghez vitte, néminemű nemes a királynak előtte nehéz bűnnel lön bevádolva, és a nemeseknek sokasága néki semmiképen sem tudott bocsánatot kieszközölni, imezt a püspök néki egyedül megnyerte. Ama napokon pediglen, mikor is a királynál volt, püspökök, apáturak, nemesek, papok és egyházi emberek összegyülekeztek, kik is csodálták ő nyájasságát és szentségét, dicsőítvén az Istent. A boldogságos Szűz monostorának pedig, hol is magának temetkezésre való helyet kiválasztott, emez alkalomkor ötszáz márkának summáját kapta a király úrtól, tíz vég skarlátbár­sonyt, ötven vég posztót, a királynéasszonytól pedig négy vég skarlátbársonyt és megannyi vég patyolat gyolcsot. Szent György vértanú egyházának mívére is ezer márkát megígért, mit is még ő élete napjaiban ígérete szerint mindenestől teljesített. Volt pedig szokása a szent embernek, hogy kanonokjai közül a város­ban aludni senkit nem engedett azoknak kívüle, kik útra elkül­dettek.39 Egyebek egy házban nyugodtak, ha pedig valaki is közülük a hajnali zsolozsmákhoz nem jött, ama napon nem szol­gáltattak ki néki javadalmat. Kiváltképen gyanuságos házhoz közü­lük senkit egyedül menni nem engedett. Mert mondotta nékik: „ha ilyeneket cselekesztek, miben sem különböztök a világiaktól, ha csak a ti tonsurátokban nem." Ezeknek a kórusban karingük volt, a kórusnak kívüle csuklyás kerek palástot hordtak. Kit pedig közülük nyilvánvalóan vétekben lelt, azt megfosztotta az ő javadalmaitól. Tulajdon maga pedig a szent rendnek ruháját,
mit is gyermekségében vett fel, soha nem változtatta. Történt pedig amaz időben, hogy Csanád ispán néminemű megkötözött embert tartott, kit is bűneiért bitófához vezettek. Emez kiszaba­dulván azoknak kezéből, kik is őt megkötözve vezették, a bol- dogságos Szűznek monostorába beugorván, megmenekedék.40 Azok őt nyomon követve mind egészen a monostor ajtajához eljutottak és mondották néki: „jól vagyon dolgod rókácska, ki a vesztőhelynek tőrvetéséből kimenekedtél és te bőröddel együtt, melyet lenyúznak rólad, a verembe beléptél." Miért is lön nagy nevetés a népnek közötte. Eme megkötözött pedig a monostornak adatott harangozónak, életének minden napjaira. Némi időben pedig, mikor is a szent atya ő székhelyén volt és vele voltak káplánjai, kik szünetlenül oldalán maradtak és két felette kedves szerzetese,41 elvonta magát tőlük és maga háló­kamrácskájában egyedül maradt, és meghagyta egynek közülük, mondván: hogy harmadnapon belül hozzá senkit belépni ne engedjen, sem pedig eleséget néki ne tartozzék bevinni. Mi is minek utána megtörtént, negyednapon csendesen kiméne és ő temetkezésének helyére méné, hol is befedett fejjel több ideig sírt. Végezetül a káptalan házba ment, hol a testvérek összegyüle­keztek és minek utána leült, beszédeket mondott a világ folyásáról és ezeknek közötte mondotta a testvéreknek: „szakadás lészen Magyarországon és az ország a papoktól kezdve mind a világiakig ki fog szabadulni a kereszténység jármából, és az én munkámat és én tanításomat megutálják, és az Istennek igéjét be nem fogadják. A papság megvetett lészen, a szerzetes atyafiak ő ruházatukban különb-különb színűek lesznek és különb-különb gyülekezetecs- kékben fognak vesztegélni, a kietlentől futni fognak és az egyedül való élet nem lészen kedvükre. Sokan hívságos dicsőségnek megkívánásából az emberi dicséreteket fogják keresni és lesz­nek a népnek előtte példabeszéddé, kiket nevetnek ő állhatatlan- ságuknak és magahittségüknek miatta." Ezek és egyebek, miket
a szent férfiú a bosszúállás kardjáról Aba királynak ellene eleve megmondott42, az ő jövendölései szerint mind egészen beteljesedtek.

[XVII.] MINEK UTÁNA BOLDOG ISTVÁN KIRÁLY ÖRÖK NYU­GODALOMRA TÉRT, ABA A KORONÁZOTT PÉTERT TRÓN­JÁRÓL LETASZÍTVÁN HÜSVÉTI ÜNNEPEKRE A MAROSI HELYRE MENT, HOGY A BOLDOG FŐ PAP ÖT MEGKORO­NÁZZA. ÉS MERT GELLÉRT VONAKODOTT, ABÁT EGYÉB PÜSPÖKÖK MEGKORONÁZTÁK, GELLÉRT PEDIG A PRÉDI­KÁLÓ SZÉKBŐL FEDDETTE ÖT, JÖVENDÖLVÉN A NÉPNEK LÁZADÁSÁT, MELY ELVEENDI TŐLE A KIRÁLYSÁG CSA­LÁRDUL SZERZETT KORONÁJÁT, MÍG TULAJDON MAGA AZ IDŐBEN ELNYERENDI A VÉRTANUSÁGNAK KORONÁJÁT.

Történt pediglen, hogy minek utána boldog István király Pannóniát a keresztény hit világosságára térítette, azt a boldogságos Szűz oltalma alá adva, tulajdon magának az Úr Anyjának mennybemenetele napján testéből kiszabadulva az örök nyugodalomra által vitetett. Kinek utána Péter királlyá megkoronáztatott, kinek mikor mind az országnak fő jobbágy urai hittevéssel hitet fogadtak, Aba, a palotának ispánja, Pétert letaszítván, a királyi koronát és királyi udvart magának bitorolta. Kinek uralkodása alatt, miképen a próféta mondja, vér vérre omlott és bűn bűnhöz csatoltatott. Mert a negyvennapos böjtnek szent napjaiban eme király, tanácsának valamennyi felette tisztes férfiait fustélyokkal és karókkal miképen barmokat avagy oktalan állatokat bátorkodott leöletni. Ki is mikoron a marosi székhelyre, boldog Gellért fő papi helyére ment, hogy a húsvéti szentségeket ünnepelné, az Úr feltámadásának napján küldvén fő embereket és püspököket a boldog fő paphoz, hogy annak keze által tétetnék fejére a királyságnak koronája,43 tulajdon magát boldog Gellértet hivatta. És mert hogy ő ellenkezett és menni nem akart, ama püspökök, kik jelenvalók voltak,
Abát nagy pompával megkoronázva, a papságnak és népnek kíséretével az egyházba bevezették. Az Istennek embere pedig szent Lélekkel teljesen, betakarva fehér stólával felhágott a prédikáló székre, kezdé a királyt feddeni félelem nélkül ő kegyetlenségéért, mondván:44 „a negyvennapos szent böjtnek megtartása bűnösöknek adatott bűnbocsánatra, és az igazaknak a jutalomra, te pedig, ó király, ímezt a te kardod öldöklésével megfertőztetted,45 és én tőlem elvetted az atya nevet, mert híjával vagyok ma mindeneknél édesebb gyermekeimnek. Tehát semminemű bűnbocsánatot nem érdemelsz eme napon. Mert hogy pedig a Krisztusért kész vagyok meghalni, a jövendőket néked előre meghirdetem. Imé, az elkövetkezendő harmad esztendőben felindul ellened a bosszúállásnak kardja, mi tőled elveendi a királyságot, mire te csalárdsággal tettél szert." Mikoron pedig a királynak szabad tudományokban jártas barátai hallván ezeket csodálkoztak volna, oltalmazni akarván a püspököt a királynak bosszúságától, reá intettek a tolmácsra, hogy hallgasson. Kiknek is a tolmács megfélemedetten engedelmeskedett.46
De a jó atya észbe vevén, hogy a tolmács rettegésében reszket, kezdé őt nagy felszóval feddeni, mondván: „az Istent féljed, a királyt tiszteljed, az atyai beszédeket pedig megmondjad."
Végezetül a tolmács kényszeríttetve megjelentette a pásztor beszédeinek értelmét. Mik is minek utána mindenestől beteljesedtek, mind a pannoniabeliek megismerték, hogy az Istennek emberében a jövendőmondásnak lelke volt. Mert eme nemzetnek is eleve megmondotta, hogy felette nagy zendülés lészen, és
hirdette, hogy azidőben ő is el fogná nyerni a vértanuságnak koronáját.
[XIX.] MIKORON ÖTÖD ÉVNEK ELFORGÁSA UTÁN, FELTÁMA­DOTT A ZENDÜLÉS, A MAGYAROK BEHÍVTÁK A VÁSZOLY FIAKAT, ENDRÉT ÉS LEVENTÉT, KIK PÉTERNEK ELLENE ENGEDTÉK A NÉPET A POGÁNYOKNAK MÓDJA SZERINT ÉLNI, MIÉRT IS GELLÉRT ÉJJELI LÁTOMÁSBAN KINYILATKOZ­TATÁST NYERT, HOGY TULAJDON AZ NAPON Ő ÉS TÁR­SAI A VÉRTANUSÁG KORONÁJÁVAL AZ ŰRHÖZ ELJUTNAK.

Ötöd évnek elforgása után, más egyéb ötöd évnek kezdetén bizony feltámadott ama zendülés. És minekutána az Istennek embere mind az egész Csanádi tartományt Krisztus hitére térítette, és a székesegyházat szent György vértanú tisztességére elvégezte, és a boldogságos Szűznek keresztelő szent János egyházával szomszédos monostorát is a maga temetőhelyének hasonlóképen elvégezte, és azokat szent István királynak általa nemesül sok birtokokkal megajándékoztatta, prófétáló lélekkel teljesen, szent István királynak halála után tizenegyed évre47 ezzel a renddel méné a vértanuságra.
Mikoron is tehát felette nagy háborgás támadt Péter király és a magyarok között, a magyarok ünnepi méltóságú követeket indítottak Vászolynak fiai, Endre, Béla és Levente után,48 kik szent István király nemzetségéből valók voltak, kérvén őket, hogy Lengyelországból Magyarországba bejönnének. És ezenképen Béla ott megmaradván, Endre és Levente Magyarországba bejöttek. És hozzájuk sereglett a magyaroknak mind egész
sokasága Pest városában.49 Kik is az ördögnek ösztökélésétől felgyullasztatván könyörögtek, hogy engednék mind a népet a pogányoknak módja szerint élni, a püspököket és papokat leölni, az egyházakat lerontani, a keresztény hitet elvetni és bálványoknak tiszteletére térni. Kik is engedelmet adtak nékik, hogy szívüknek kívánsága szerint menjenek és vesszenek el az ő régi eleiknek tévelygéseiben, mert egyébképen Péter király ellen nem viaskodtak volna. Elsőnek a kereszteltek között Vatha nevű ajánlotta magát az ördögöknek50 és megnyírta fejét pogányok
módjára és ezenképen cselekedtek mindannyian és a gonosz lelkeknek itallal áldoztak és kezdének lóhúst enni és mindenféle rossz és mód nélkül való rendetlen dolgokat mívelni és gyakorolni, papokat és mind a keresztényeket teölni, egyházakat lerontani, és a kikiáltók kezdték kikiáltani Endrének és Leventének parancsolatát, hogy a püspökök a papokkal és szerzetes atyafiakkal és keresztényekkel egyetemben leölessenek, és ő emlékezetek elvesszen örökre és mi atyáinknak szokásai viszontag felvétessenek.51 Miket is hallván szent Gellért, Beszteréd, Bőd, Benéta és Szónok ispán,52 kik is a keresztények sokaságával a királyi Fehérvárra összegyűltek, kimentek Fehérvárból Buda felé, hogy Endrét és Leventét tisztességgel fogadnák. És mikor a felülmondott püspökök sietve jövének ama helyre, mely mondatik Diódnak,53 szent Gellért szent Szabinának egyházában misét szolgáltatott, és buzdításnak okából a katholikus hitről és az örök étet jutalmáról ünnepi beszédet mondott a velők való népnek, beszédeinek végezetén pedig könnyekben törvén ki ezeket mondotta: „én testvéreim és püspöktársaim és mindegyéb hívek, kik is jelenvalók vagytok, tudjátok meg, hogy mi mai napon a vértanuság koronájával mi Urunk Jézus Krisztushoz örök vigasságra megtérünk. Mert én tudtotokra adom Istennek titkos végzését, mi is nékem emez éjjelen kinyilatkoztatta tott. Bizonnyal mondom, láttam mi Urunkat Jézus Krisztust ülvén Anyjának a szentséges Szűznek ölében, ki szólítván bennünket magához, tulajdon maga kezével nyújtotta nékünk Testének és Vérének Szentségét. Benéta püspök pedig minek utána hozzá méné, tőle visszavonta Jézus Krisztus az Eucharistiát, miért is ő megfosztatik ma, hogy a mi
vértanuságunknak osztályosa tegyen.
[XX.] MIKÉPEN MÉNÉ BOLDOG GELLÉRT A PESTI RÉVBE ENDRÉNEK ÉS LEVENTÉNEK ELÉBE ÉS MIKÉPEN LÖN A SZENT EGYHÁZÉRT MAGYARORSZÁGON ELSŐ DICSŐSÉGES VÉRTANÚ.


Ezeknek utána boldog Gellért intette őket, hogy meg­gyónják egymásnak bűneiket és misének hallgatása után imádságnak adván magukat, és az örök üdvös­ségnek reményéről, nyerendvén vértanuságot, bizonyosak lévén, mindenek megvigasztaltatva áldoztak, annak utána menten méné­nek a Dunának réve felé. Boldog Gellért pediglen, mert hogy alacsony testállású volt és minden erőit Istennek szolgálatában teljességgel felemésztette, szekéren vitette magát. Mikoron pedig­len a pesti révbe tértek, imé öt hitetlen emberek, Vatha és ő cinkos társai telve-telten gonosz lelkekkel, kiknek magukat föl­ajánlották, a püspökökre és ő társaikra rárohantak és őket

(4) Magyar Legendárium.
 
kövekkel behányták. Boldog Gellért pedig azokat, kik megkövez­ték, szünetlenül a keresztnek jelével jelölte, miképen István első vértanú, ő, ki Pannóniának első vértanúja, földre térdelvén nagy felszóval kiáltotta, mondván: „Úr Jézus Krisztus, ne vedd nékik ezt bűnül, mert hogy nem tudják mit cselekesznek." Azok pedig ezt látván még inkább kegyetlenkedtek, és rárohantak és szekerét felfordították Dunának partjára és ott, minek utána kivonták őt szekeréből, két lovú szekérre vetvén a Kelenföld hegyéről lebocsátották,54 és mikor is még vonaglott, mellét lándzsával átütötték, és annak utána őt egy kőre hurcolván agyvelejét összerontották. És ezenképen Krisztusnak dicsőséges vértanúja az Úrnak ezernegyvenhetedik esztendejében e világ­nak nyomorúságaiból az örök üdvösségre által költözött. És a Duna szünetlenül áradozott, ama kőről azonban, melyen szent Gellértnek fejét összetörték, senki nem tudta elmosni a vért hét esztendőkön által, míglen a papok a követ a vérrel együtt felvették. A szent embernek teteme pedig ama napon tulajdon ott feküdt, hol is ő vértanuságot szenvedett. Bődi püspök is megkövezetten által méné a dicsőségbe, Beszteréd püspök pedig­len halálra sebesíttetvén harmadnapon elköltözött e világból. Benéta püspök pedig Endre hercegnek általa megmentetett. Szónok ispán is Benetának kívüle a püspököknek cselédeivel és mind a sokasággal megöletett.55 Mert ama napon a keresz­tényeknek oly nagy sokasága leöletett, hogy számukat csak Istennek kegyelme tudja. És ezenképen szent Gellértnek jöven­dölése beteljesedett, és ezenképen nyilvánvalóvá lön, mily nagy szentséggel tündöklött életében ez az Istennek általa a kegyel­meknek sok ajándékával szeretett ember. Mert szűz vala, az egyházi végezéseknek doctora, a szent theologiának magistere, gyermekségének ötöd esztendejétől fogva hordta szent Benedek ruháját, de ennek kívüle a püspöki méltóságban tündöklött, ki is a szent Egyházért Magyarországon első dicsőséges vértanú Ion.
[XXI] MINEK UTÁNA ISTENNEK EMBERE A BOLDOGSÁGOS SZŰZ EGYHÁZÁBAN PESTEN ELTEMETTETETT ÉS ENDRE HERCEG FEHÉRVÁROTT MEGKORONÁZTATOTT, ELTILT­VÁN A POGÁNYSÁGNAK SZOKÁSAIT, SZENT GELLÉRT TÜNDÖKLŐ TETEMEIT HETED ESZTENDŐRE SOK CSO­DÁKNAK JELEIVEL ELVITTÉK A CSANÁDI PÜSPÖKSÉGBE ÉS VÉGEZETÜL ELTEMETTÉK KIJELÖLT TEMETKEZÉSI HELYÉN, A BOLDOGSÁGOS SZŰZNEK MONOSTORÁBAN.
 
         

Ennek utána elkövetkező napon pedig a boldogságos Szűz­nek egyházában Pesten felette nagy siralommal eltemet- tetett tulajdon ama ruhában, melyben vértanuságot szenvedett. Aki csak a betegek közül az ő tetemét illette, avagy az ő vérét a földről felvette, legott különb-különb nyavalyákból meggyógyult. Endre herceg pedig Fehérvárott megkoronáz­tatott és fejvesztésnek terhe alatt meghagyta mind egész népének, hogy a pogányoknak szokásait lerakván, Krisztusnak hitére megtérjenek és szent István királynak végzései szerint éljenek. Mi ezenképen is történt. Mert maga a jámborságában felette keresztény király két monostort épített, a tihanyit és a Visegrád mellett valót.56 Minek utána tehát heted esztendőkig feküdt a föld alatt szent Gellértnek teste, hol is el vala temetve, Mór Csanádi püspök és Fülöp a boldogságos Szűz Csanádi monostorá­nak apátja, kit is szent Gellért még az ő életében apátúrrá tett a felülmondott monostorban, elmentek Endre királyhoz a csanád- béli püspökségből való nemeseknek sokaságával, kérvén, hogy boldog Gellért vértanúnak tetemét, melyet Pesten a boldog­ságos Szűznek kápolnájában eltemettek, engedné meg szabadon általvinni a marosi székhelyre. Eme kérést megnyervén, mikor is a szent vértanú sírjához tértek, csodálatos jó illatok törtek ki koporsójából és találták ő testét tündökölve, miképen havat, miként ha tulajdon ama szempillantásban szenvedett volna vér­tanuságot. Mikoron is tehát a szent tetemet vitték, megerőtlenedetteknek, vakoknak, sántáknak sokasága sereglett össze, kik
testének avagy ruháinak érintésétől mind meggyógyultak, és mert hogy a népnek sokasága miatt nappal nem tudtak kimenni, éjjel indultak ki és mikoron kicsinyég előhaladtak, néminemű zsugorodott kezű asszony, ki a szent testet érintette, legott meg­gyógyult. Ennek felette a barmok, mik is a szekeret vonszolták, nem láttattak sem enni sem pedig inni, szünetlenül vigasságost húzva, mintha semminemű terhet nem éreznének. A falvakból pedig és mind az egész Csanádi tartományból elébe futottak a tetemnek az emberek, hogy ki őket a hitre térítette, érettük a Magasságosnál is közbenjárni méltóztassék. És mikor a Maros folyóhoz elértek és a szekér miképen szokásban vala, a testtel a hajón volt, a hajót mind a sokaság nem tudta megmozdítani. És mikor evezőiket kezeikből kivetették, a hajó oly gyorsan ment által a folyón, miképen emberi fortéllyal általmenni semmiképen nem tudott volna. Ott tehát Fülöp apát a kanonokokkal és atyafiakkal papi dísszel öltözötten a szent tetemet felemelvén, nagy precesszióval a boldogságos Szűz monostorába bevitték, mit is még életében ő maga épített temetkező helyéül keresztelő szent János szentegyháza mellett. És lön viszálykodás Fülöp apátúrnak és a kanonokoknak közötte. Mert mondották a kanonokok, hogy a székesegyházban kellene eltemetni. Ezeknek ellenében Fülöp apátúr apostoli határozatra hivatkozván, mit is ama férfiú temetkező helye iránt még ő életében kieszközölt, mondotta, hogy a boldogságos Szűznek monostorában temet- tessék. Végezetül a kanonokok a szent tetemet elsőbben szent Györgynek egyházához vivén, semmiképen sem tudták letenni, nem is engedte magát letétetni hanemha a mondott helyen, hol temető helyét kiválasztotta. Miért is azok, kik a koporsót vitték, mentek akaratuknak ellene követve a csodát, hová is általa vezettettek, mikor pedig a temetésnek mondott helyére elérkez­tek, vivén a szent tetemet oly nagy tehertől nyomattak le, hogy miképen annak utána ki-ki közülük rendre előbeszélte, hogy ha
eme súly útközben nehezedik vala reájuk, magát a tetemet elhagyták volna. Végezetül, mert hogy a népnek sokasága miatt a tetemet el nem temethették, és az egyházban némi heteken át istentiszteletet nem tarthattak, minek utána tanácsot tartottak, a népeknek tort adtak, és mikor is összegyűltek a torozásra, az apát a püspökkel és szerzetesekkel az ajtókat bezárván, a tiszteletreméltó tetemet tartozó tisztelettel és tisz­tességgel eltemette. Ruháját pedig, miben megöletett, minek csuklyája volt, mi is egyéb névvel kámzsának mondatik, tevéknek szőréből való köntösét, a követ, mit reá hánytak, szeges övét és korbácsát, mikkel fenyítette testét, ezeket mind az ő sírja fölé elhelyezték.

[XXII.] NEM SZŰNVÉN A CSODÁKNAK JELEI, A SZENT VÉRTANÚ, KEGYES LÁSZLÓ KIRÁLYNAK IDEJÉN, SZENTTÉ AVATTATOTT ÉS TESTE A KIRÁLYNAK ÉS HERCEGEK­NEK KEZEIVEL VITETVÉN ELHELYEZTETETT AMA HELYEN, HOL IS AZ ő ÉRDEMEIÉRT A MENNYBÉLI KE­GYELEM CSODÁKNAK ÁLTALA BŐSÉGEST TÜNDÖKLÖTT.

Néminemű összezsugorodott kisded, mikor is szülőitől a pesti révhez vitetett, a szent vértanút csak egyszer is megcsókolván épségét visszanyerte. Néminemű német szűz, kinek szeme hályogos volt, illetvén ő kezeit, szemé­nek épségét kiérdemelte. Tulajdon ott néminemű hajós, meg­esvén a dolog, hogy kezének ujjait evezéskor megtörte s ujjai meg is görbültek és kitekeredtek, ki is nagy fájdalommal és kiáltással és jajgatással a szent tetemhez eljőve, mit is mikor érintett, legottan meggyógyult, néminemű szép orcájú, de fájós szemű hajadon, ő egytestvéreinek általa a szent vértanú tetemei­hez vezettetve, mikor azokat kezével érintette, legott vissza­nyerte szemevilágát. A marosi székhelyen pediglen, mikor is még szent Mihály lován feküdt, néminemű Péternek mondott
papnak, ki félszemű volt, látását visszaadta. Azonképen némi­nemű fő asszony, tudni méltó Becs ispánnak felesége,57 ki hajdanában Ajtony feleségei közül való volt, kit is maga a szent keresztelt vala, felette nehéz hideglelésben megbetegedett. Ki, minekutána felajánlást tőn, a szent sírjához kiment és legottan, mikor az ő köntösét megcsókolta, egészségét elnyerte. Némi­nemű kisded pediglen, mert hogy kígyó megmarta és teste feldagadozott, keservesen kínlódott. Ki is, mikor szülői oda­vitték, legott sem fájdalmat sem pedig dagadást többé nem érzett. Néminemű asszonyember, mikor is kendert húzott ki a vízből, gonosz lélektől megszállatott. Ki is mikor reggel odament, a szent vértanúnak teteme mellett megállott, legott a gonosztól megszabadulva elméne. Szent Györgynek kanonokja felette nehéz zsábától gyötretvén, harmadnap múltával meg­gyógyult. Néminemű paraszt embernek varasfekély lévén fején, kit is iszonyú ábrázata miatt a monostor kapuján belépni nem engedtek, hanem a szent vértanú köntösét nádvesszőre fel­akasztván a varasfekélyre feltették és keresztnek módjára ide és oda vonták, miközben a nép messze állott leesett a varas­fekély a földre és a parasztember meggyógyult. Ezeknek utána pedig, mikoron is a szent vértanúnak vére egybe összegyüj- tetett és tétetett edényecskébe, ennek érintésétől sok betegek meggyógyultak.
Eme jelek pedig a szent vértanúnak érdemeiért nem szűntek meg boldog László királynak és Lőrinc püspöknek idejéig, ki is a boldog férfiú után mint ötödik kormányozta az ő egyházát. A mondott szent királynak idejében, a szentséges római Egyház elvégezte, hogy a szenteknek tetemeit, kik is Pannóniát, hirdetvén az Igét, Krisztushoz térítették, mindeneknél nagyobb tisztes­séggel kell tisztelni. Eljővén tehát az apostoli széknek követe, Pannónia nemeseinek lön gyülekezése és a szent vértanúnak teste szentté avattatván szent László királynak általa az Úrnak ezer hatvannyolcadik esztendejében,56 vitetvén a királynak és hercegeknek tulajdon kezeikkel, illendő tisztességgel elhelyez­tetett ama helyen, hol is a szent vértanúnak érdemeiért a mennybéli kegyelem csodáknak kinyilatkoztatása által felette bőségest tündöklőit.

[XXIII.] ERZSÉBET ASSZONY, KÁROLY KIRÁLYNAK ÖZVEGYE MEGGYÓGYULVÁN SZENT GELLÉRT ÉRDEMEIÉRT, AZ ISTEN EMBERÉNEK MONOSTORÁT MEGAJÁNDÉKOZTA ÉS SÍRJÁT FELÉKESÍTETTE, MÍGLEN AZ ŰRHÖZ ö IS MEGTÉRT ÉS ELTEMETTETÉK Ó-BUDÁN AZ APÁCÁK MONOSTORÁBAN.
Ezeknek utána az Úrnak ezerháromszázhatvanegyedik esz­tendejében59 az Istennek iránta felette áhitatos asszony, Er­zsébet, Károlynak, Magyarország jeles urának és királyának özvegye, mert hogy néminemű betegségből szent Gellértnek érdemeiért meggyógyult, áhitatosságból, mivel is ama királynéasszony az ö szívé­ben szent Gellért iránt viseltetett, az Isten emberének monostorát épületekkel megtoldotta és több drága ékességekkel és kelyhekkel feldíszítette. Ezek felett ezüstből és aranyból csodálatos mívű koporsót készíttetett ama szent ereklyéinek befogadására. Ugyan­csak sírt építtetett oltárral együtt, tulajdon ama monostoron belül, melyben a felülmondott esztendőben a boldog vértanúnak ereklyéit
ereklyéit azonképen helyezte el, hogy is ő nagyobb csontjait szenteknek némi ereklyéivel ezüst koporsóba tétette, Viszontag a kisebb cson­tokat, ő szeges övét, a korbáccsal és a csuklyás kámzsával, melyben vértanuságot szenvedett, a márvány sírboltba tétette, kinek emléke áldatik. Eme királynéasszony is az Ürnak ezerháromszáznyolc­vanegy edik esztendejében az Úrhoz megtért és eltemették Ó-Budán az apácáknak monostorában, mit is ő maga alapított.


Vissza a tartalomhoz